Tavaly ilyentájt egy kissé éppen depressziós időszakon estem át, aminek oka nem kis részben az volt, hogy újra szingli lettem. Nyafogtam általában mindenért, legyen az az állandóan elromló cirkó, meg hogy miért kell nekem egyedül bevásárolnom állandóan, kivel fogok menni bulizni, vagy éppen kivel fogok menni nyaralni. A legnyavalygósabb időkben leginkább azok társaságát értékeltem, akik úgy tettek, mintha semmi nem történt volna. Az egyik legjobb ebben a versenyszámban az örökmosolygós titkárnőm/barátnőm volt, akinek egy szép augusztusi nap az az ötlete támadt, hogy vegyünk egy gyűrűt nekem a szomorú sorsú karikagyűrűm helyett.
Ezt a gyűrűt sikerült tegnap a Balatonba ejtenem Fonyódnál. Mint ékszer ugyan nem ért sokat a dolog (ha jól emlékszem kb 4000 forintot fizettünk érte),de most valahogy mégis nagyon hiányzik az ujjamról. Kicsit olyan, mintha ez most is valaminek a végét jelentené, különösen, mivel a nyafogásaim – noha az élethelyzetem györkeresen megváltozott – még valahogy mindig ugyanazok.
Csak még azt nem tudom biztosan, hogy mi jön ez után
