Tavaly ilyentájt egy kissé éppen depressziós időszakon estem át, aminek oka nem kis részben az volt, hogy újra szingli lettem. Nyafogtam általában mindenért, legyen az az állandóan elromló cirkó, meg hogy miért kell nekem egyedül bevásárolnom állandóan, kivel fogok menni bulizni, vagy éppen kivel fogok menni nyaralni. A legnyavalygósabb időkben leginkább azok társaságát értékeltem, akik úgy tettek, mintha semmi nem történt volna. Az egyik legjobb ebben a versenyszámban az örökmosolygós titkárnőm/barátnőm volt, akinek egy szép augusztusi nap az az ötlete támadt, hogy vegyünk egy gyűrűt nekem a szomorú sorsú karikagyűrűm helyett.
Ezt a gyűrűt sikerült tegnap a Balatonba ejtenem Fonyódnál. Mint ékszer ugyan nem ért sokat a dolog (ha jól emlékszem kb 4000 forintot fizettünk érte),de most valahogy mégis nagyon hiányzik az ujjamról. Kicsit olyan, mintha ez most is valaminek a végét jelentené, különösen, mivel a nyafogásaim – noha az élethelyzetem györkeresen megváltozott – még valahogy mindig ugyanazok.
Csak még azt nem tudom biztosan, hogy mi jön ez után
3 responses so far ↓
madarasszilard // július 30, 2008 at 1:02 pm |
ismeros erzes… fel a fejjel:D
ronika // augusztus 13, 2008 at 9:09 pm |
Most hogy ezt olvastam, ránéztem a bal gyűrűsujjamra, és örömmel tapasztaltam hogy már nem látszik rajta a jeggyűrűm beleégett-vésődött “skarlátbetű”-nyoma. Pedig végtelen hónapokig látszott. Hogy, hogy nem, én nem nyafogtam, pedig haj de nehéz volt, és az tud lenni még ma is. Mert 8 év az 8 év, és sose éltem egyedül azelőtt. De végülis, döntést hozunk, lépünk, és akkor az van amit akartunk, nem? Nincs is jogom nyafogni, és jól is vagyok, noha sokat zuhanyzom hideg vízben (rohadt bojler) és sokat vacogtam télen (rohadt konvektor), a karton Á-víz pedig nagyon nehéz… Ha meg valaki más kényszerítene ilyen helyzetbe, akkor meg neki nem tenném meg azt a szívességet, hogy rosszul érezzem magam…
Ami pedig ezután jön, az egy szép új gyűrű, és egy szép új nap.
adryreka // augusztus 14, 2008 at 1:04 am |
Én ezt a nyafogás-nem nyafogás kérdést nem dimenzionálnám túl, bár lehet,hogy a bejegyzésben egyesek szerint pontosan ezt teszem
Szerintem amíg valaki teszi a dolgát, addig igazán nem nagyon számít, hogy mellette mennyit dörmög valamiért. Meggyőződésem, hogy az ember akkor nyafog, amikor egyszerűen csak azt szeretné, hogy sors (vagy ha az nem, akkor legalább a barátai) megsimogassák a buksi kis fejét, és azt mondják, hogy majd egyszer minden rendbe fog jönni. Én cipelek ásványvizet, javítottam már bojlert, egyedül intézem az életem, naponta járok dolgozni (és piszkálom a beosztottjaimat), és bizony néha nagyonis nyafogok. Csak egy kicsit, mert az így jó. A jó barátok meg elnézően mosolyognak, végighallgatnak és megsimogatják a buksi fejem. Hiszen tudják, hogy legközelebb ezt majd én fogom tenni velük.
You must be logged in to post a comment.