április 11.

Valamiért meg voltam győződve arról, hogy sokan vagyunk politikai sorstársak. Na jó, legyünk realisták, inkább csak az ismerőseim körét nézve hittem ezt. Azt gondoltam, hogy sokan lehetünk egykor volt liberális szavazók, akik alól végleg eltűnt az egyetlen lehetségesen megszavazható párt, és most ülünk, és azon gondolkodunk, hogy vajon mit lehet tenni. Mert lehet ugye MDF-SZDSZ “mindegy hogyan csak jussunk be a parlamentbe” listára szavazni, lehet esélyt adni a “nagyon szeretnénk kétharmadot kapni” Fidesznek, becsukott szemmel és összeszorított foggal beikszelni a “nekünk legalább van programunk” MSZP-t, vagy megpróbálni parlamentbe juttatni a helyenként szimpatikus arcokból álló, ám számomra kissé inkoherens LMP-t. Más alternatívát nem látok igazán, ezek viszont nem annyira tetszenek. Ha mindenképpen választanom kell, akkor már leginkább az LMP, de valahogyan ezt is kicsit kényszerválasztásnak érezném.

Nem tudom tehát, hogy van-e értelme egyáltalán szavazni, (és aki tényleg ismer, az tudja, mennyire meglepő pont tőlem ez a mondat, hiszen eddig minden választáson ott voltam, és másokat is mindig arra bíztattam, hogy élni kell az alkotmányos jogunkkal) és azt hittem, hogy az ismeretségi körömben ezzel sokan így vannak. Az elmúlt pár napban azonban kezdek rádöbbenni arra, hogy mások közel sem ennyire tétovák – a politikusabb ismerőseim jó része ugyanis már küldött nekem FB-on meghívót valamilyen szavazásra buzdító csoporthoz. Úgy tűnik, mások már tudnak valamit, amit én még nem.

Vagy mindenki József Attilára szavaz majd?